2010. szeptember 23.

FEKETE LÉGY (avagy szösszenet a legyezés pszihológiai hátteréről)

Látkép a Somos-tetőről 1910-ből.
Bal szélen a gát,  jobb oldalon a Maros partján még áll a hét fa...
Február vége.
Mátyás a mondás szerint ha jeget talál, elviszi, ha nem, akkor hoz. Talált s vitte.
A folyón már a jégtáblák is lebukdácsoltak a legközelebbi hídhoz, hogy annak lábát tegyék- már sokadszor - próbára. Jeges kávé tejszínhab nélkül, fűzfavessző dresszinggel. Bodor Péter hídnak hívják még most is.
A híd még Magyaridőben épült, kétszer is próbálták, de egyszer sem sikerült felrobbantani. Egyszer a háborúban, másodszor pedig 1982-ben, amikor újat akartak építeni helyette. Az új hatalomnak valahogy sehogy sem sikerült Erdélyben jót, szépet és tartósat építeni.

Kocka Demeter (keresztlevelében Dumitru, családnevét így, cz nélkül írják már kb. 200 éve) korán kelt, mert nagy nekiveselkedés után úgy döntött, hogy csak végigjárja halőri szektorát, amúgy hivatalosan.
Huszonhárom éve járta a folyót, a számára előírt szakaszt, s még fel is, le is vagy 5 kilométert, amit aztán úgy ismert, mint Szent Péter a Mennyország kulcskarikáját.
Szinte napra pontosan tudta a folyó rigolyáit és nagylelkűségét. Ismerte a régi halászokat, az újabbakat is, a legújabbakról pedig ránézésre tudta, hogy van-e halászengedélyük. Itt már csak így mondják, hogy halász. Aki halat fog az halász, aki vadat lő az vadász.
- S aki horgot fog az horgász, nemdebár!? - zárta a múltkorjában is rövidre egy anyaországi okvetetlenkedő hadováját, s ezzel a dolog le lett zárva.

Ma kevés esély volt arra, hogy emberrel találkozzék a vízen. Hideg volt, a folyó zavaros, mély. Szóval halfogásra nem a legjobb. A jég alaposan átalakíthatta a medret, ahogy szokta, úgyhogy egyelőre csak sejteni lehetett a folyó medrét ért változásokat. Semmi sietség, van még idő Virágvasárnapig, akkor szoktak megjelenni az első halászok.
Átbattyogott a gyaloghídon, a strand-oldali töltésen fel a gátig. A gát alatti betonfalon topogva, átfázva Grófúr vallatta a medret, ujjnyi vastag, még nyáron gyűjtött fagyasztott kertigilisztával. A fagyasztás persze a konyhai fridzsider mélyhűtőjében történt, amitől aztán Muci néni, a felesége annak rendje s módja szerint sikító frászt kapott.

Illő jónapot kívántak egymásnak.
 Grófúrnak szólította mindenki Sóos Jani bácsit, aki leányágon valami nagyon távoli rokonságban állt a Teleki családdal. Grófúr nyugdíjas férfifodrász volt, borbélynak hívják ezt errefelé.
- Volt- e valami?
- Egy nyamvadt menyhalat fogtam.
- Próbálja majd estefelé, hátha akkor jobban eszik.
- Én is gondoltam, de a múltkoriban reggel is fogtam hármat, azt hittem ma is esznek. Hogy ezeknek micsoda jó májuk van. Muci mondta, hogy fogjak még. Persze, ha ez így menne, parancsra...Kocka úr, megkínálhatom? Nyújtja a lapos üveget.
- Az mi?
- Hát célzóvíz, háziszőttes, szilvából.
- Köszönöm, szolgálatban...
- Csak nyalja meg, úgysincs már sok.
- Na, jóegészséget!
- Egészségére!
Elköszöntek.
Demeter meg át a kicsi hídon a Turbina fölött, s a Cementlapoktól elindult fel a Hétfák felé. Lelkek szálltak a folyó felett. Csókák. Vagy száz.

A Hétfák ma már csak kettő. Valaha hét óriási nyárfa állt egy csoportban a bal parton. Az idő kegyetlenül letarolt belőlük ötöt, de ma is a Hétfákhoz mennek flekkenezni, no meg halászni a népek.
A folyó itt sekély, a duzzasztás okozta lassú folyású, sima tükrű duzzogásának még semmi nyoma, kétoldalt bokrok, fűzfák, csend. A két kopasz óriásnyárfa templomtoronyként emelkedik a táj fölé.

Ekkor viszont olyat látott, amit még soha.
Egy melegen, de sportosan öltözött ismeretlen úriember halászott úgy száz méterre tőle a Hétfáknál.
Úriember, ez messziről is jól kivehető volt, elegáns kalap, kesztyű, jószabású bordó dzseki.
Halászott, mert térdig érő vízben furcsa mozdulatokkal lengette feje fölött a halászbotot.
Amit Demeter egészen különösnek vélt, hiszen így halászni még senkit sem látott.
Széles, laza de erőteljes mozdulatokkal lengette a botot előre és hátra, a zsinór pedig másodpercekig a levegőben, előre- hátra repült. Élénksárga és vastag damil volt, hisz így, száz méterről is látta, amint néha a vízre esik nyílegyenesen.
Demeter egyelőre nem ment közelebb. Nem mert és restellte is. Az úriember szemlátomást nagyon el volt foglalva. Ha abba hagyta a lengetést, akkor valamit vakarászott a zsebeiben, dobozkákban, fene tudja...
A halász le-fel koslatott a vízben, számtalanszor újra meg újra dobott.
Így telt el egy fél óra.
Demeter visszabattyogott Grófúrhoz, tanult ember, futballbíró is volt, hátha látott már ilyen halászt. Épp utolsó pillanatban érkezett, mert az már összecsomagolta a szereléket és indult volna haza.

- Van-e még a célzóvízből?
- Na mi van, megfázott? Itt van na...s vette elő a másik lapost.
- Meg is, de nem azért tértem meg.
S elmesélte a Hétfáknál látottakat, meg hogy ilyet még sose látott, meg se merte szólítani az úriembert.
Erre Grófúr is húzott egyet a laposból, megbürrögte az erejét, ahogy az jó szilvórium után illik, s nevetve magyarázta Demeternek, hogy bizony legyezőhorgászt látott.
- Horgászt?- kérdi Demeter.
- Hát igen, erre már nem illik a halász szó. Legyezőhorgászt bizony! Amikor külföldön voltam bíráskodni, Angliában láttam ilyet, azóta sem. Ja, és olvastam a Kászoniban, meg itt-ott. Nálunk még nincs ilyen, legalábbis én még nem láttam. Úgy látszik, hogy azért mi is haladunk a korral.
- De hogy is van ez? - kérdezte Demeter.
- Van kedve egy fröccsre?- így Grófúr. Közben elmesélek mindent, amit erről én tudok.
- Hát köszönöm, elfogadom, jót tesz így ebéd előtt.
Így hát beültek a közeli kocsmába, s Grófúr mindent elmagyarázott, amit látott és tudott a témáról.
Hogy a bot, a dobás, a zsinór, ami persze nem is damil, na meg főleg a műlegyek.
- Hogy műlegyek? Hát azzal lehet halász..., bocsánat horgászni? Megeszik a halak azokat?
Grófúr a második túrát is kihozatta a pincérrel és tovább mesélt...
- Tudja Demeter...de tudja mit? Igyunk pertut, olyan rég ismerjük egymást, most már épp itt az ideje! Én vagyok az idősebb, szervusz Demeter!
- Szervusz Grófúr!
S a második fröccsel meg is pecsételték a pertut.
- De a következőt én fizetem, somolygott Demeter, s mivel nem vett észre tiltakozást, csettintett a pincérnek.
Grófúr még mesélt a műlegyekről, meg arról, hogy ez a sport mennyire nagyszerű, bár egy kissé drága egy erdélyi embernek, ezért nem fogott neki Ő annak idején legyezni, meg aztán felszerelést sem lehetett kapni.
- Most azért már másként van, látja?
Hamarosan elköszöntek, mindenki hazatért ebédre.

Demeter ebéd után elővette a Kászonit. Abban van ugyan szó a legyezésről, de nagyon röviden, eddig el sem olvasta, annyira távolinak tűnt. Ő már a borozgatás után többet tudott, mint a könyv.
Vasárnap is kiment a Hétfákhoz.

Az úriember a nyárfától fentebb horgászott.
Ugyanúgy.
Demeter megszámolta: egy félóra leforgása alatt számtalanszor lengetett, 71- szer dobott, de halat nem fogott egyet sem.
Most már közelebb merészkedett, az engedélyt kérte. Az úriember úgy ötvenes lehetett, patyolattiszta öltözetben, első látásra is márkás bot, orsó a kezében. A belső zsebéből simítózáras tasakból vette elő az engedélyt, amit Demeter rendben talált.

A következő vasárnap Virágvasárnap volt. Dupla ünnep. Demeter érezte, hogy emberét a vízen találja. Valahogy vonzotta a módszer, a látvány, de főleg már azt szerette volna látni, hogy halat is fog az ember.
Nem tévedett. A kalapos a Hétfáknál volt.
Ragyogó, de amolyan "még csak márciusi" idő volt, a pocsolyák felszínén azonban már szúnyoglárvák ficánkoltak.
Megint messziről figyelte. Sokat dobott, de feltűnt, hogy megint nem fog halat.
Ejnye, ez már furcsa, ilyenkor már a balind is megindul. Balindnak hívják errefelé a domolykót, amik a partszélben szedegetnek néha. Mohó társaság.
Közelebb ment. Az úriember mértani pontossággal, hanyag eleganciával dobált, a zsinór végén lévő sárga légy minden dobásnál precízen hullt a vízparti füzek alá.
Ötször, tízszer...és a tízedik dobásnál, óriási rávágást látott…
Mint a torpedó...
Emberünk lazán akasztott...a bot kétrét görbült, de azonnal ki is egyenesedett, mint a pendülő íj.
Hűűű...nincs meg, gondolta Demeter, s emberére nézett.
Annak szemében különös, megmagyarázhatatlan csillogást vélt felfedezni, arca kipirult az izgalomtól, ugyanakkor semmiféle haragot sem mutatott az elvesztett hal miatt, sőt… elégedetten mosolygott.
Demeter sem szólt, közelebb merészkedett.

Embere legyet cserélt, legalábbis erre utalt a dobozban való kotorászás, csomókötés, az előke nyálazása, foggal-körömmel történő műveletek, halá…horgász számára jól ismert pepecselés.
Az új légy fekete színű volt.
Ugyanoda dobta, ahol az előbbi leakadt.
Demeter számolt. Egy, kettő…a hetedik dobásnál óriási rávágás, bot kétrét, de ez is leakadt.
A zsinór vége a közelben álló Demeter felé szállt s ráesett volna a vállára de ösztönösen félrehúzódott a horog elől, így a légy a földre hullott.
Az úriember kipirult arccal letette a botot.
Demeter lehajolt, hogy végre-valahára szemügyre vegye a legyet.

Fekete test, valami csillogó spirállal körbekötve, s átázott, loncsos, tépett fekete színű szárny,…a horog...
Demeter döbbenten konstatálta, hogy horog nincs. Kérdőn nézett emberére, aki zavartan mosolygott.

Az írás egyik helyszíne 2010 őszén (Maros a vásárhelyi gát alatt)






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése