2012. május 1.

Szárnyacskák



Angyalka (Lilike rajza)

Kopogás… dehogy… dörömbölés a fehérre festett vasajtón.
Válaszra nem várva a hatalmas, ormótlan kincstári zsúrkocsi dübörögve, ajtóstul begördül a kórterembe, rajta kétes tisztaságú, hajdan fehér színű gézleplek alatt kalimpáló edények, a gurulós kocsi fogantyújába kapaszkodó pengőre vasalt fityulás diétásnővér pedig rezignált rekedt hangon jelenti be:
- Itt az ebéd!!!
A betegágyak szélén feszengő látogatók enyhe undorral, kényszeredett mosollyal nyugtázzák annak a kosztnak az érkezését, amelyre mindannyiuk előbb vagy utóbb ráfanyalodni kényszerül majd. Ki hamarabb, ki később, sokuknak ilyen lesz az utolsó vacsorájuk is. Ispotálytáp.
A fekvőbetegek sem ugranak ki a bőrükből a fapados koszt láttán, pláne ma, vasárnap délben, amikor a látogatók szorgalmasan hordták be a jobbnál jobb húslevesek és prézlis húsok kombinációit elesett feleik mielőbbi felépülésében bízva.

Muci néni felállt, elegánsan összehúzta vajszínű kardigánjának cipzárját, finoman megszorította Grófúr kezét és fejével elegánsan biccentve, mindenkitől halkan elköszönt. Idős kora ellenére sugárzott róla a hajdani szépségkirálynő üde eleganciája.
A pengőfityulás nővérke nagy csörömpöléssel kiosztotta a kosztot és amilyen dirrel-dúrral érkezett, olyan csirimp-csörömppel távozni készült a következő áldozati kórterem fedélzetére.
Az ajtóban szinte fellökte Demetert, aki Grófúr balesetének hírére az első adódó alkalommal tiszteletét akarta tenni örök horgászcimborájánál.
Demeter hirtelen védekező mozdulattal maga elé tartotta nejlonszatyrát és megmentette a szatyorban sunnyogó vörösbort (jó az, mer’ vért csinál) és megállt Grófúr kórházi ágya mellett.

Nem vette észre, hogy a szatyorban mégis csak megreccsent valami…

- Szervusz, Grófúr!
- Adj’ Isten Demeter! – tápászkodott fel Grófúr és fél kézzel magára kanyarintotta kávészínű kórházi köntösét…
________________________________________________________________

A megszokott helyén horgászott, a gát alatti betonfalnál, de kivételesen – mivel kora ősszel felgyűlnek a márnák a gát alatti kövezésen, - hosszúszárú csizmába bújt és beállt az egymástól 2 méterre szorongó pecások közé, s büdös sajttal, görgetve, finom fenekező módszerrel vallatta a márnanépet, amely néha figyelemre is méltatta a rettenetes szagú csalikockákat, hisz nagy volt a mélyben a télre készülődők tolongása.
A bicikliküllő acéljával meggyűrűzött tonkin nád bot finoman reagálta le a márnahad kóstolgatásait, a legkisebb cibálásra pedig… zsupsz…a damil és a bot egyszerre végezte el a bevágást, márna itt ritkán akad le a horogról.
Belemelegedett az izgalmas pecába.
Van ilyen, amikor nagyon eszik a hal, amikor minden összejön, amikor jó a csali, amikor nincs front, amikor nincs telihold, amikor... vad kapást érzett a zsinóron, keményen bevágott, érezte, hogy a hal megakad és azonnal elindult a sodrás felé.
A vékony bot karikába görbült, zsinór pengősre feszült, keményen kellett ellentartania.
Az első adrenalinfröccs hatása alatt a viharvert zsinór váratlanul elpattant, ilyenkor reflexből hátralép az ember, de Grófurat ebben csúszós csizmája és a víz ellenállása megakadályozta és az irigykedő horgászcimborák kuncogásától kísérve, hanyatt vágódott a vízbe.
Jobb kezében a bot, ezért reflexből a ballal támasztotta meg magát a folyó csúszós-nyálkás-kavicsos fenekén.
Éles fájdalmat érzett a bal csuklóján…
Két teljes fordulat után nagy nehezen lábra állt, de ekkor már a folyó vizén barnásvörös óriáskígyó tekergett.
Csuklójából ömlött a vér, a törött sörösüveg ütőeret ért.
A diszkrét mosoly ráfagyott a sporik pofájára és azonnal, pánik nélkül a partra segítették Grófurat, akit már az ájulás környékezett.
A horgászok közül Grúber doktor, a kórboncnok azonnal, általa évek óta nem alkalmazott szakszerű nyomókötéssel elállította a vérzést és ráripakodott Kicsivargára, aki mindig ott lábatlankodott a nagyok közt, hogy szaladjon a gátőrhöz és hívjanak mentőt. A gátőr nem volt otthon, vagy nem nyitott ajtót, így Kicsivarga nagy eszével nyakába kapta kurta lábait és a mentőállomásig levő hatszáz métert világcsúccsal lefutva, bevágódott az első bevetésre váró mentőbe s mint hajdan Marathónnál a hírhozó, csak annyit bírt fulladozva kinyögni:

- A gáthoz…
__________________________________________________________________

Ép kezét nyújtotta Demeter felé:
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Hallom, mi történt! – a kórházi beszélgetések nehezen indulnak.
Két világ feszül itt egymásnak, az egyik nem tudja beleképzelni magát a beteg helyébe, a másik pedig irigykedve pislog az egészségesre. Pedig a szerepek előbb-utóbb felcserélődnek, de ezt pillanatnyilag egyik fél sem fogja föl.
- Nagy a vágás?
- Nem nagy, mély! Eret ért, másfél liter vért vesztettem, össze kellett varrni. – emelte föl óvatosan bebugyolált bal kezét Grófúr. A többiek segítsége nélkül nem tudom, mi történt volna…
- Hál’ Istennek, túl vagy rajta! – eresztette ki a túlnyomást a feszengésből Demeter s a megkönnyebbülés hatására úgy lehuppant Grófúr ispotályos ágyára, hogy csak úgy nyekkent annak minden ócska rugója. A rugók megszokták már ezt is és azt is, hogy néha bizony halk nyikorgásuk örökre megszűnik egy-egy ember alatt.
- Holnap már kiengednek, remélem. – mondta Grófúr, miközben Demeter könyökig kotort a szatyorban és diadalmasan kirántotta a karambolt épen átvészelő boros flaskát.
- Hoztam egy kis vöröset, hátha jót tesz!
- Köszönöm! – mondta Grófúr; nem akarta megsérteni barátját azzal, hogy nem fogadja el. Legfeljebb majd haza viszem. – gondolta.
- S még ezt is hoztam. – Demeter tovább kotorta a szatyor mélyét, ahonnan falfehér ábrázattal egy fából faragott ujjnyi szobrocskát vett ki és remegő kézzel Grófúr tenyerére tette…
- Sajnos ez eltörött…- hebegte, s a szobrocska mellé helyezett két faragott szárnyacskát is… meg se próbálta összeilleszteni őket.
__________________________________________________________________

Vidám csapat fiatal ugrált le a teherautóról Mesterházán. Stopposok.
Lányok, fiúk, hátizsákok, sátrak, hálózsákok, gitár, halászbot.
A Sólyom-szikla alatt vertek tábort.
Négy napra tervezték a kirándulást, csudajó hangulatban telt el az első két nap.
Napközben kirándulás, gombászás, horgászat, este tábortűz, szalonnasütés, gitározás éjfélig, aztán a szeptemberi hideg éjjel elől bemenekülés a sátorba, beöltözés és bódult sátras alvás addig, míg a sátorra sütő nap elviselhetetlen meleget kelt odabent és muszáj kimászni először a hálózsákból, aztán a farmerből, végül pedig a sátorból is.
Így szeptember elején a reggeli macskamosdás a patakban már igen bátor tettnek számít, fogat mosni pedig… hát jó, ezt a témát inkább ne feszegessük…!
Délre már nyári meleg settenkedett le a völgybe és elhatározták, hogy megmásszák a Sólyom-sziklát.
No hiszen, nagy teljesítmény! Kényelmes gyalogösvény vezet a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szorosra.
Balra hegy, jobbra hegy, közöttük folyó, országút, vasút csak más-más sorrendben.
Ezek közül az országút és a Székely Körvasút megépítését az Úr a székelyekre bízta, a hegy átszelését pedig – bölcsen – a folyóra.
A folyó döntötte el, hogy mi álljon a jobb és a bal partján, mikor az idők kezdetekor konok székely homlokával nekirohant a tűzhányók kénes böffenéséből lett hegynek.
Faltörő ősürü.
A folyó nem kerülgette a sziklát… belevágott a közepibe és átküzdötte magát rajta.
Azóta sok-sok kisebb-nagyobb csermelyecske dugta ki félénk fejét a sziklahasadékokból, s mihelyst meglátta alant a szilajul száguldó kristálytiszta folyót, aléltan, megkönnyebbülve omlott annak karjaiba.
Végül, az ember eljövetelekor Maros lett belőle, a hegyeket meg Görgényre és Kelemenre szentelték, mert hogy venné ki magát az, ha csak balpart és jobbpart lenne a nevük.
A folyó és vidéke megtelt élettel.
Vizébe az Úr pöttyös halakat, nagyvitorlájú lepényhalakat, vésettajkú halakat, kackiás bajszú halakat, keménypofájú halakat teremtett saját örömére és a folyómenti népek hasznára. Sokáig rendben is volt minden, de egyszer csak az Úr szava elől befogtuk fülünket.
Mára már nyoma sincs az egykori bőségnek. A székelyek ina is egy picit megroggyant azóta.

A Sólyom-sziklára vezető ösvényen libasorban, vidáman haladtak. Demeter zárta a sort.
Szokása szerint az erdőjárás előtt kanyarított magának egy vastagabb somfa-fütyköst… sose’ lehet tudni, és ha jön a medve?
A hegyoldalt melengető napsugarak egy furcsa, sima, szürkésbarna faágat csalogattak ki az ösvényre.
Öten átlépték, Demeter rálépett… és az ág megelevenedve villámgyorsan rácsapott egyik végével a somfabotra… angyalcsináló célzott marás.
A bot mentette meg az életét. Egyikőjük sem tudta, hogy az Úr viperát is teremtett ide, a folyóvölgybe. Most megtanulták örökre. Memento mori!
A kirándulás utolsó napját a sátor előtt ülve töltötte. A többiek is csak tébláboltak.

A somfabotból az apjától kapott éles bicsakkal angyalt faragott, finom szárnyacskákkal.
Saját őrangyalát.
.


1 megjegyzés: